Az olasz konyha rendkívül gazdag és változatos, de talán a legnagyobb dicsőséget és hírnevet a tészta hozta meg számára világszerte. Amikor megkezdődött az olaszok kivándorlása és letelepedtek az Újvilágban, a tésztát mindenhová magukkal vitték, így lehetővé tették, hogy más kontinenseken is elterjedjen és a mindennapi étkezés részévé váljon.
A tészta eredete és története meglehetősen szerteágazó és sokszínű, lássuk röviden hogy is alakult:
Már az ókori Görögországban és Rómában is készítettek valamilyen tésztafélét lisztből és vízből, ez egy széles formájú változat volt, melyet görögül „laganon”-nak hívtak. Ezt azonban nem főzték, hanem forró köveken sütötték, így lehet, hogy inkább a pizza elődjének tekinthető.
Az i.sz. I. századból fennmaradt római írásokban is találkozhatunk egy bizonyos „lagana” nevű tésztával, melyet hússal vagy hallal rétegezve készítettek.
Az első egyértelmű utalás arra, hogy a tésztát forró vízben főzték az i.sz. 5. századból származik, a Jeruzsálemi Talmud tesz rá utalást. Az „itriya” szó jelentése szárított tészta, melyet kereskedőtől vásároltak (és nem otthon, frissen készítettek). A száraztészta praktikus eledelnek számított, mert szállítható volt és sokáig elállt. Több mint valószínű, hogy a száraz tészta elsőként az arabok szicíliai hódításával jutott el Olaszországba.
Történészek szerint az arab szavakat is nagymértékben magába foglaló szicíliai nyelvben használatos „maccaruni” szóból - melynek jelentése: nagy erővel tésztává gyúrni – alakult ki a mai makaróni szó.
A szicíliai konyhában előszeretettel használnak a tészták ízesítéséhez az arab világban elterjedt fűszereket és mazsolát, ami szintén az arab eredetet látszik alátámasztani. Azt, hogy az arabok tettek-e mártást a tésztáikra nem tudjuk, nem valószínű, ez feltételezhetően már az olasz vonalról jön és csak jóval később terjedt el a fogyasztása.
Az a teória, miszerint a tésztát Marco Polo hozta be Kínából Európába már régóta csak egy kedves és romantikus legenda. Hazatérte előtt majd 20 évvel, 1279-ben ugyanis egy genovai földbirtokos leltárjában már feljegyeztek 1 kosár szárított tésztát.
Az első tésztarecept egy könyvben jelent meg, melynek címe "De arte Coquinaria per vermicelli e maccaroni siciliani" (A szicíliai makaróni és vermicelli főzésének művészete), szerzője pedig az acquileai fejedelem főszakácsa volt.
A száraztészta a XIV-XV. században vált igazán népszerűvé. Köszönhetően a könnyű tárolásnak a tésztát vitték magukkal a hódítók a hosszú hajóútjaikra. A XVII. századra a mindennapos étkezés része lett Olaszország-szerte, szerették, mert olcsó volt, könnyen hozzáférhető és sokoldalúan felhasználható.
Akkoriban azonban valami még nagyon különbözött a tésztafogyasztási szokásokban a maitól. Nem használtak ugyanis mártásokat. A tésztát sajttal megszórva vagy magában, frissen főzve, fűszerezve fogyasztották.
A paradicsom – mint oly sok más alapélelmiszerünk - csak a XVI. században került Európába az Újvilágból, köszönhetően a spanyol hódítóknak. Először egy sienai botanikus, Pietro Andrea Mattioli írt róla és ő is adta neki az olasz pomo d’oro, azaz aranyalma nevet.
Az első paradicsomos tésztareceptre egészen 1839-ig kellett várni, amikor Ippolito Cavalcanti, Buonvicino hercege egy paradicsomos vermicelli receptet tett közzé. Alig 30 év elteltével a La Cuciniera Genovese (Genova konyhaművészete) című szakácskönyv paradicsomos receptek garmadát mutatta be: mártások, levesek, szószok különféle húsokhoz és tésztákhoz.
Nápolyi képeslap
Egyszóval a paradicsom elindult hódító útjára és a tésztától elválaszthatatlanná vált Európában és a világ többi részén egyaránt.
